hétfő, július 10, 2006

mindig későn...

az ember már csak ilyen...
akár a gyermek: a játékot akkor akarja, amikor már a társánál van.
Isten a társunk? Ő nem adja vissza a "játékunkat". Ha egyszer elveszi, nála marad örökre. Talán tudja, mikor kéri el tőlünk. Talán tudja, mikor van vége...

A napokban sok ember "Játékát" vette el... Azt hitték (hittük), még jó ideig velük játszhat. Várták a holnapot Vele. Nincs már holnap Vele. Nelküle van csak. Emlékekkel.
És sajnálkozunk. Nem mondtam el, "mennyire szamítasz nekem", "mennyire jó, hogy vagy" !

Nem véletlen....
Ezek az érzések mindig későn támadnak fel. Mindig.
Először magunkat sajnáljuk. Magunkat, mert nem tudattuk Vele, mit jelent nekünk. Magunkat, mert nem tudattuk Vele: szamítunk Rád!
Most, hogy elment, félelem költözött belénk, mert adósának hisszük magunkat.

Adóval tartozol mindenkinek, akitől nem az életben búcsúztál el.
Búcsúzz el a távoli útra induló barátodtól úgy, mintha már nem térne vissza.
Ha te indulsz messzire, köszönj el úgy, mintha világod végére mennél.
Így, ha nem térsz vissza, valami ott marad belőled.
Nem más, nem több, csak a búcsúzás.
(Van, aki nem búcsúzik.)
A búcsú mindennél többet ér.

Jó éjt Neked KisGab !
Hiányozni fogsz mindannyiunknak itt Szelén !
:-(

Nincsenek megjegyzések: