vasárnap, november 25, 2007

Kedvenc regény, kedvenc idézet....



"[...]
Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába, és élete elsorvad a nosztalgiában. Amióta Rómában volt, állandóan ezt a pillanatot várta, erre készült, és már-már azt hitte, hogy sosem fog Évával beszélni. És azután egyszerre megjelenik, és akkor az ember olcsó pizsamáját a mellén összeszorítja, szégyelli, hogy kócos, borotválatlan, mérhetetlenül szégyelli lakását, és legjobb szeretné, ha nem lenne ott az, aki után kimondhatatlanul vágyódott.


De Éva mindezzel nem törődött. Felszólítás és köszönés nélkül besietett Mihály szobájába, beült egy karosszékbe, és mereven nézett maga elé.

Mihály utánacsoszogott.

Éva nem változott semmit. A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban.

Mihály annyira zavarban volt, hogy csak azt tudta kérdezni: - Honnan tudtad a címemet?

Éva idegesen legyintett.

- Telefonáltam Pestre, a bátyádnak. Mihály, meghalt Ervin.

- Tudom - mondta Mihály.

- Honnan tudod? - kérdezte Éva.

- Ellesley írt, az a kis doktor, akivel úgy tudom, te is találkoztál egyszer Gubbióban, a házban, ahol nyitva volt a halottak kapuja.

- Igen, emlékszem.

- Ő ápolta Ervint utolsó óráiban, a folignói kórházban. Itt a levele.

Éva elolvasta a levelet és elgondolkozott.

- Emlékszel a nagy, szürke kabátjára - mondta azután -, és hogy mindig feltűrte a gallérját, amint lehajtott fejjel bandukolt...

- És valahogy mindig a feje ment elöl, és ő a feje után, mint azok a nagy kígyók, amelyek előredobják a fejüket, és a testük utánacsúszik... És mennyit cigarettázott! Akármennyi cigarettát tettem eléje, mind elfogyott.

- És milyen édes volt, amikor jókedve volt vagy ivott...

Pater Severinus eltűnt, és a folignói halottban csak Ervin halt meg, a különös fiú és jóbarát és az ifjúság legszebb emléke.

- Tudtam, hogy nagyon beteg - mondta Mihály. - Próbáltam is rábeszélni, hogy gyógyíttassa magát. Gondolod, hogy talán jobban kellett volna rábeszélnem? Talán ott kellett volna maradnom Gubbióban, és el nem mennem addig, amíg valami nem történik gyógyulása érdekében?

- Azt hiszem, Pater Severinusig nem is ért volna fel a mi gondoskodásunk, gyengédségünk és aggodalmunk. Számára a betegség nem az volt, mint ami más ember számára, nem csapás, hanem talán ajándék. Mit tudjuk mi azt? És hogy milyen könnyű volt neki meghalni.

- Hiszen olyan rutinja volt a halál dolgában; az utóbbi években, azt hiszem, mással sem foglalkozott.

- Mégis lehet, hogy borzasztó volt neki meghalni. Nagyon kevés ember van, aki a saját halálával hal meg, mint... mint Tamás.
A lámpaernyő meleg narancssárga reflexe Éva arcára hullt, és arca most még sokkal inkább ugyanaz az arc volt, amit Éva az Ulpius-házban hordott, olyankor... olyankor, amikor játszottak, és Tamás és Mihály meghaltak érte vagy általa. Micsoda fantázia vagy emlék játszhat most benne? Mihály fájó és dobogó szívére szorította kezét, és ezer dolog futott keresztül fején: a régi játékok beteg örömének emléke és az etruszk szobrok a Valle Giuliában, Waldheim magyarázatai, a Másik Vágy és a halálhetéra.

- Éva, te ölted meg Tamást - mondta.

Éva összerezzent, arckifejezése teljesen megváltozott, és kezét homlokára szorította.

- Nem igaz! Nem igaz! Hogy jut eszedbe?

- Éva, te ölted meg Tamást.

- Nem, Mihály, esküszöm, hogy nem. Nem én öltem meg... nem lehet így felfogni a dolgot. Tamás öngyilkos lett. Ervinnek elmondtam, és Ervin mint pap is megadta az abszolúciót.

- Mondd el nekem is.

- Igen, elmondom. Ide hallgass. Elmondom, hogyan halt meg Tamás.
Éva keze jéghideg volt Mihályéban, és Mihályon is borzongások futottak át, szíve rettenetesen nehéz lett. Megállíthatatlanul ereszkedtek alá a bányákba, folyosókon, aknákon és föld alatti, sós tavakon keresztül, és most beérnek a barlangba, ahol a dolgok és éjszakák legbelsőbb közepén, a titok és a rém lakik.

- Emlékszel, ugye, hogy volt. A kérőmre, és hogy apám milyen erőszakos volt, és hogy azt kértem, néhány napra elutazhassam Tamással, mielőtt hozzámegyek.

- Emlékszem.

- Hallstattba mentünk. Tamás gondolta ki ezt a helyet. Mikor odaértem, mindent megértettem. Nem is tudom neked elmondani... egy ősi, fekete város, halott, fekete tó mellett. Olaszországban is vannak hegyi városok, de az sokkal sötétebb, sokkal borzasztóbb, olyan hely, ahol csak meghalni lehet. Tamás már útközben megmondta, hogy nemsokára meghal. Emlékszel, ugye, a hivatal... és nem tudott abba belenyugodni, hogy tőlem el kell szakadnia... és különben is, emlékszel, hogyan vágyódott mindig a halál után, és azt is tudod, hogy nem akart véletlenül meghalni, hanem gondosan elkészülve rá...

Tudom, hogy minden más ember a lelkére beszélt volna, vagy sürgönyzött volna jobbra és balra, segítséget kért volna barátaitól és a rendőrségtől és a mentőktől, és nem tudom, honnan szokás. Nekem is az volt az első érzésem, hogy tennem kellene valamit, segítségért kellene kiáltanom. Nem tettem, és kétségbeesetten vigyáztam Tamás lépéseire. De azután egyszerre megvilágosodott bennem, hogy Tamásnak igaza van. Hogy honnan tudtam, nem mondhatom meg... de emlékszel, mindig milyen közel voltunk egymáshoz, mennyire tudtam, mi történik benne - és most tudtam, hogy nem lehet rajta segíteni. Ha nem most, hát akkor máskor, nemsokára, és ha én nem leszek ott, akkor egyedül fog meghalni, és az szörnyű lesz, mind a kettőnknek.

Tamás észrevette, hogy beletörődtem, és közölte velem, hogy melyik nap fog megtörténni. Aznap még csónakáztunk a halott tavon, de délután már esett az eső, és bementünk a szobánkba. Soha annyira ősz nem volt ezen a világon, Mihály.

Tamás megírta búcsúlevelét, semmitmondó szavakkal, minden megokolás nélkül. Azután megkért, hogy készítsem el a mérget, és adjam oda neki...

Hogy miért kellettem ehhez én?... és hogy miért tettem meg... látod, ezt csak te tudod talán megérteni, te, aki együtt játszottál velünk annak idején.

Nem éreztem azóta sem semmiféle lelkiismeretfurdalást. Tamás meg akart halni, én ezt úgysem tudtam volna megakadályozni, és nem is akartam, mert tudtam, hogy így jobb neki. Hogy teljesítettem utolsó kívánságát, jól tettem, és nem bántam meg soha. Talán, ha nem vagyok ott, ha nem én adom neki a mérget, nincs elég lelkiereje, órákig küszködik magával, és végül mégis megissza, és gyávasága miatt szégyenkezve, félszegen megy a halálba. De így bátran, habozás nélkül megölte magát, mert játszott, megjátszotta, hogy én ölöm meg, előadta a színdarabot, amit annyit próbáltunk odahaza.

- Azután nyugodtan lefeküdt, én az ágy szélére ültem. Mikor a halálos álmosság közeledett hozzá, magához vont és megcsókolt. És csókolt mindaddig, amíg karja le nem hullott rólam. Nem voltak testvéri csókok, Mihály, igaz. Akkor már nem voltunk testvérek, hanem valaki, aki tovább él és valaki, aki meghal... akkor már szabad volt, azt hiszem.

Nagyon sokáig hallgattak.

- Éva, miért üzented, hogy ne keresselek? - kérdezte végre Mihály. - Miért nem akarsz találkozni velem?

- Ó, hát te nem érzed, Mihály, nem érzed, hogy nem lehet?... ha ketten vagyunk, nem vagyunk ketten... Tamás minden pillanatban itt lehet. És most már Ervin is... Nem tudok veled együtt lenni, Mihály, nem.

Felkelt.

- Még egy percre ülj le - mondta Mihály oly csendesen, ahogy legnagyobb indulatában beszél az ember. - Igaz az, hogy Indiába mégy? - kérdezte. - Hosszú időre?

Éva bólintott.

Mihály kezét tördelte.

- Igazán elmégy, és nem látlak többet?

- Igazán. Veled mi lesz?

- Csak egy lehet velem: meghalni a saját halálommal. Mint... mint Tamás.

Elhallgattak.

- Komolyan gondolod ezt? - kérdezte végre Éva.

- A legkomolyabban. Nincs semmi értelme, hogy Rómában maradjak. És még kevesebb értelme van annak, hogy hazamenjek. Semminek sincs már értelme.

- Nem lehetne segíteni rajtad? - kérdezte Éva minden meggyőződés nélkül.

- Nem. Illetve egy módon mégis. Valamit tehetnél értem, Éva.

- Nos?

- Nem merem megmondani, oly nehéz.

- Mondd meg.

- Éva... légy mellettem, mikor meghalok... mint Tamás mellett, Éva.

Éva elgondolkozott.

- Megteszed? Megteszed? Éva, csak ezt kérem tőled, és azután soha semmit, amíg a világ világ.

- Jól van.

- Ígéred?

- Ígérem.

[...]
"

2 megjegyzés:

Lili írta...

Nem tudom melyik regényből az idézet, de megrázó..........

És ez a rész: "Éva nem változott semmit. A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban." ......... ehhez azt hiszem semmilyen megjegyzés nem kell, mindenki ilyen szerelemről álmodik, mert ez az igazi:-)

hgergely írta...

Szerb Antal: Utas és holdvilág.

"...ehhez azt hiszem semmilyen megjegyzés nem kell, mindenki ilyen szerelemről álmodik, mert ez az igazi:-)"
Úgy ám ;)